Nem is tudom, hogy hány éve már, hogy az első e-mail elment. 

Nem is tudom, hogy hány éve már, hogy az első válasz megjött.

S ki tudja mennyi könnycsepp, ami azóta legördült az arcomon.

A tekintete, az illata, az érintése. Felejthetetlen, de akárhogyan is, ha számszerű akarok lenni, egy alkalom.

Egy alkalommal érintettük, és ízleltük egymást. Hiába a megannyi levél, sms, beszélgetés. Az összesítésnél csak ez számít. Mert ez a könnyebb. Egy alkalomra nem lehet építeni, nem lehet úgy tekinteni, mintha valami lenne. Ez csak pár lopott óra volt, egy tavaszi éjjelen egy félig idegennel. 

Akkor miért sírok egész nap, amikor nem jön válasz? És mért tudok a fellegekben járni, ha a levelek közt találom az övét?

Mért agonizálok órákat, azelőtt, hogy elküldenék neki egy egyszerű "hogy vagy, mi újság" tartalmú levelet?

Néhány hét, és elmúlna? Ez a sok évi várakozás? És amikor ott állok az ajtóban, csak néhány lépés hiányzik, becsukja előttem... Ennyit számít egy találkozó, és annyi titok. Semmit. Könnyű az embereket lecserélni, más után menni. Nem kell küzdeni már, nem kell várni. Egy dolgok kell csak tenni.

Csendben maradni, és felejteni.

Good luck, my Love.